Tudja minden gyerek, hogy a bohócsághoz nagy testi erő és átlagon felüli ügyesség kell - enélkül nem lehet ügyetlenséget mímelni. Csakhogy az erő és ügyesség fogyatkozik a korral. Lembozó Lengubozó is megöregedett. Igazából ügyetlen lett, és igazából gyönge. Szép csöndesen kikopott a cirkusz világából, már ajtónállónak se kellett, jegyszedőnek se. Egy rozzant, elhagyott lakókocsiban lakott, ráadásul nem is cirkuszi lakókocsiban, építőmunkások feledték ott egy dudvával benőtt tér sarkán. Egy darabig eléldegélt megtakarított pénzéből, de aztán ott állt egy vas nélkül, támasz nélkül, egy falat kenyér nélkül. Hiába ment Szakszervezethez, Tanácshoz, Nyugdíjintézethez. Mindenütt kinyitottak egy nagy könyvet, keresgéltek benne, és a fejüket csóválták. ,,Ön itt nincs följegyezve - mondták -, nagyon sajnáljuk, de nincs módunkban segíteni.'' Így aztán amikor már majd kilukadt a gyomra az éhségtől, kenyeret lopott egy pékségben. Nem is gondolta, hogy ilyen könnyű lopni. Egy karnyújtás, egy kabátlebbentés és faarc. Nem is gondolta, hogy ilyen nehéz lopni. Hogy ennyire porig alázóan szégyelli magát érte az ember.

  Hosszú ideig élt már így, amikor egy őszi délutánon belépett egy idegen ház nyitva hagyott konyhaablakán, mert odabent egy darab kenyeret látott az asztalon, és neki éppen egy darab kenyérre lett volna szüksége. Az egész nem tartott öt másodpercnél tovább, már kilépni készült az ablakon, amikor nyöszörgést hallott a lakás belsejéből, de olyan szívszorítóan segélykérőt, hogy Lembozó Lengubozó - egyik lába kinn, másik lába benn - mozdulatlanná merevedett. Most mit csináljon? Újra a nyöszörgés, mintha valaki a halálán volna. Lembozó Lengubozó nem tétovázott tovább, visszalépett a konyhába, és óvatosan nyitogatva az ajtókat, elindult a hang felé

  A szobában egy csecsemőt talált. Tompa fényű szemmel nézett az öregre, beesett arcán látszott, hogy alig-alig él. Lembozó Lengubozónak soha életében nem volt dolga csecsemővel, mégis első pillantásra látta, az a baj, hogy a gyerek hosszú ideje nem evett. Most már, nem törődve a zajokkal, a konyhába rohant, tejporból tejet kavarcolt, almát reszelt, a tej hőfokát az alsókarja bőrén mérte meg, mintha örök életében csecsemőneveléssel foglalkozott volna.
  Megetette a gyereket. Kibontotta a pólyából, hogy tisztába tegye. Két dolog derült ki. Egy, hogy védence kisfiú, kettő, hogy már napok óta nem tette senki tisztába. Lembozó Lengubozó úgy dolgozott, mint egy szakavatott anya. Megfürdette a Fiút, tiszta ruhába öltöztette

  A gyerek rámosolygott. Lembozó Lengubozó megbűvölten bámulta a mosolygó kisfiút, és abban a pillanatban úgy érezte, azért kényszerült lopkodásra, hogy ezt a mosolyt megismerje. Mert hiszen ha nem akar ebből a házból lopni, sose találkozik a Fiúval. Más szemszögből meg, ha nem kényszerült volna lopásra, lehet, hogy a Fiú már nem is élne.

Járt az agya, mint a motolla, hátha felmentést kaphat tolvaj életére. Betakargatta az alvó gyereket, ha nem szégyelli, meg is csókolja, de csak megsimogatta, s amerre jött - a konyhaablakon át -, távozott.

Persze örökké a gyerek járt az eszében. Estefelé többször is elnézett a ház felé, vajon ég-e már benn a villany, otthon vannak-e a szülők. De a ház süketen, vakon állt a sötétben, a konyhaablak is változatlanul kitárva. Lembozó Lengubozó behajtotta az ablakot, nehogy huzat legyen odabent.

Másnap már kora reggel sietett a házhoz. Hallgatózott a konyhaablak alatt. Egészséges, követelődző gyereksírást hallott. Várt egy kicsit, hallatszik-e bentről másféle nesz is. De semmi. Beugrott a konyhaablakon. Mindent úgy talált, ahogy előtte való nap otthagyta. Látszott, nem járt a lakásban senki. Mi történhetett a szülőkkel? Baleset érte őket? Meghaltak? Lembozó Lengubozó megint megetette, tisztába tette a Fiút, és vitte magával a mosolyt. Aznap, amikor élelmiszereket lopott, egy parányi lelkifurdalást sem érzett, hiszen a Fiúnak lop, azért lop, hogy a Fiú ne haljon éhen.

A gyerek szülei napok múlva sem kerültek elő, Lembozó Lengubozó elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. A bejárati ajtó felől közelítette meg a házat, mintha látogatóba jönne. Az ajtóra csavarozott névtáblán egy nő neve virított. Ez lehet az anyja - gondolta, és nyomta a csengőt. Nem azért, mintha arra számított volna, hogy ajtót nyit neki valaki, arra várt, hogy előkerüljön valamelyik szomszéd. A sokadik csöngetés után a szomszéd házból előjött egy öregasszony.

- Ott hiába csönget - rikácsolta -, keresse a barátnőjét valamelyik kocsmában. A Fekete Pillangóban vagy a Hörpentőben. Ott esetleg beszélhet vele. Ha még nem itta le magát a sárga földig.
  Lembozó Lengubozó elment a fölemlegetett kocsmákba, a Hörpentőben meg is találta a Fiú anyját.
  - Asszonyom - mondta neki szemrehányóan -, ön már napok óta nem volt otthon.
  A nő kócosan, ködös tekintettel rámeredt.
  - Na és, ha száz napja nem voltam otthon - mondta akadozó nyelvvel -, mi köze magának hozzá?!
  - A fia éhen hal!
  - A fiam? Szegény fiam! - Előreesett a feje, lekoppant az asztalra. - Nem érdekel a fiam, kérek még egy féldecit! - motyogta.

Lembozó Lengubozó kihátrált a kocsmából. Egyenesen a házhoz ment, bemászott a konyhaablakon, összecsomagolta a Fiú holmiját, karjára vette a gyereket, és vitte. Először maga sem tudta, merre menjen, aztán valami azt súgta neki, hogy arra kell menni, arra, arra!

Ha valaha is nyomoz utánuk a rendőrség, talán néhányan emlékeztek volna rá, hogy egy rongyos, borostás öregember, a hátán batyuval, a karján egy csecsemővel merrefelé ment. De tudtommal soha nem nyomozott utánuk senki. Így aztán zavartalanul gyalogolhatott az öreg éjjel és nappal, nappal és éjjel, amíg végre egy hatalmas erdőbe nem ért. Na, ez kell nekem - gondolta magában, és ment beljebb, egyre beljebb a rengetegbe. Egy kis patak partján talált egy embert. Először azt gondolta, elkerüli, de arról az emberről messziről is látszott, hogy nem árt a légynek se. Megszólította hát Lembozó Lengubozó:

  - Mondd, emberfia, kié ez az erdő?
  Egy nagy orrú, világszomorú arc fordult feléje.
  - Hogyhogy kié? - kérdezte mélán. - Hát mindenkié. A tied is.
  - És kik laknak errefelé?
  - Nagyjából senki - mondta a nagy orrú, akiről persze mi már tudjuk, hogy Bab Berci volt, de az öreg bohócnak még sejtelme sincs róla -, ha engem meg Rimapénteki Rimai Péntekhet nem számítasz.
  - Akkor én is lakhatok itt ezzel a fiúval?
  Bab Berci most vette észre, hogy az egyik batyu tulajdonképpen kisgyerek. Földerült az ábrázata, és közelebb ment.
  - Ne bámuld! - mondta Lembozó Lengubozó, és úgy fordította a Fiút, hogy Bab Berci ne láthassa. - Csak úgy vagyok hajlandó itt lakni, ha megfogadod te is meg az a Rimai is, hogy soha a közelembe se jöttök.
  - Hát, ami Rimapénteki Rimai Péntekhet illeti, attól nem kell, hogy fájjon a fejed. Nagy ívben elkerül ő mindenkit. És mindenkinek ajánlatos, hogy őt is nagy ívben elkerülje... De én... ha nem tudnád, én Bab Berci vagyok... én a magam részéről szívesen játszanék néha a fiaddal.
  - Nem és nem! Hogy aztán majd csalódjon benned! Nem fog találkozni senki emberfiával rajtam kívül. És így nem is fog csalódni senkiben. Ez úgy igaz, mint hogy Lembozó Lengubozó a nevem.

  Így tudta meg Bab Berci az öreg nevét, és így szerzett tudomást a lehetetlen elhatározásról.
  - Hej, te nekikeseredett ember, megbánod te még ezt a balga fogadalmat!

De Lembozó Lengubozó feleletre sem méltatta. Hátat fordított, meg sem állt egy távoli tisztásig. Körülnézett.

- Na, itt lesz a házunk - mondta a Fiúnak -, itt fogunk élni.
  Így került az erdőbe a Fiu.

Bab Berci betartotta az egyezséget, a Fiúnak sem kicsi, sem nagyobbacska korában fogalma sem volt arról, hogy rajtuk kívül is van ember a világon, azt meg végleg nem sejtette, hogy a bokrok mögül gyakran kedvtelve nézegeti őt egy nagy orrú, bánatban pácolt ember, akinek az lenne a legnagyobb boldogsága, ha játszhatna egyet vele.

There’s no use denying it: by that time the old Lembozo Virtuoso was supporting himself by petty thievery. Far be it from me to judge him. Let him be judged by those who are in that line of work. All I will do is tell you what happened. Some time ago, Lembozo Virtuoso was a world-famous clown. When he appeared in the ring, high-flying tee-hees, stentorian hohohos, and airy, heartbreaking smiles circled under the coarse woven canopy. And you can be sure, he was not soon forgotten. Even weeks and months later, those who had seen him were gripped by a subtle feeling that softened their hearts and made them touch things differently.

Every child knows that being a clown requires great physical strength and above-average skillwithout those, you can't pretend to be clumsy. But strength and skill diminish with age, and Lembozo Virtuoso got old too, growing truly clumsy and weak. And so he quietly faded from the circus world; no longer was he wanted even as an usher or a doorman. He lived not in a circus wagon, but  in a dilapidated, abandoned trailer that had been left behind by construction workers at the corner of a square overgrown with weeds. For a while he lived on his savings, but eventually he found himself without a penny, without any support, without a crust of bread. It was no use going to the Union, the Council, or the Pension Fund. At each place, the officials opened a large book, searched through it, and shook their heads. "You're not on record here," they said. "We're very sorry, but we can't help." So when the hunger pangs became too much to bear, he stole bread from a bakery.

He never thought stealing would be so easy. One reach with the hand, one flap of the coat, and a poker face. Henever thought stealing would be so hard. That he would feel so ashamed, so utterly humbled.
He had been living like this for a long time, when, one autumn afternoon, he stepped through the open kitchen window of a house because he saw a piece of bread on the table; a piece of bread was just what he needed. The entire maneuver took less than five seconds; he was just getting ready to step back out the window when he heard whimpering from somewhere inside the house, whimpering so heartbreaking and pitiful that Lembozo Virtuoso froze—one leg inside, one leg outside.  What should he do now? There was the whimpering again, as if someone were dying. Without hesitating a moment longer, Lembozo Virtuoso stepped back into the kitchen, and opening doors cautiously, headed in the direction of the sound.
In one of the rooms he found a baby. It looked at the old man with dull eyes, its wan face suggesting it was barely alive. Although Lembozo Virtuoso had never had anything to do with babies, he immediately saw that the child hadn’t eaten for a long time. No longer worried about the noise, he ran into the kitchen, made up some powdered milk, grated an apple, and checked the milk’s temperature on the skin of his arm as if he had been caring for babies all his life.

He fed the baby. He opened its swaddling cloth to change it. He found out two things. First, his charge was a little boy, and second, he hadn't been changed for days. Lembozo Virtuoso worked like an experienced mother. He bathed the Lad and dressed him in clean clothes.

The child smiled at him. Lembozo Virtuoso stared at the smiling little boy in awe, and at that moment he felt that the reason he had been forced to steal was to see this smile. If he had not wanted to steal from this house, he would never have met the Lad. Looking at it from a different point of view, if he had not been forced to steal, the Lad might not even be alive.

His brain was in high gear, seeking  exoneration for his thieving life.  He covered the sleeping infant, and if he had not been so shy he would have kissed him, too, but in the end he only stroked him, and left as he came, through the kitchen window.

Of course he couldn’t stop thinking of the child, and during the evening, he walked by the house several times to see if the light was on and if the parents had returned. But the house was deaf and blind in the dark. Even the kitchen window was still open. Lembozo Virtuoso pulled the window closed to keep out the draft.

The next morning, bright and early, he hurried to the house. He listened below the kitchen window. He heard the healthy, demanding cry of a child. He waited for other noises, but he didn’t hear anything. He jumped through the kitchen window and found everything the way he had left it the day before. It was obvious that no one had been there. What could have happened to the parents? Had they been in an accident? Were they dead? Lembozo Virtuoso fed and changed the Lad again, and carried the smile with him all day. That day, when he was stealing food, he didn’t feel the slightest pang of conscience, since he was stealing for the Lad, so the Lad wouldn’t starve. 
He waited for days, but the child’s parents didn’t turn up, so Lembozo Virtuoso decided to get to the bottom of the matter. He walked up to the front door, as if he were visiting. The name on the door was that of a woman. This must be the Lad's mother, he thought, as he rang the doorbell. Not that he expected anyone to open the door.  He was only waiting for a neighbor to turn up. After he rang the doorbell many times, an old woman came out of the house next door.

"No use ringing the doorbell," she croaked. "Look for your girlfriend at one of the taverns. At the Black Butterfly, or the Gulper. You may be able to talk to her there, if she's not too wasted."
So Lembozo Virtuoso went to the taverns she mentioned and found the Lad’s mother at the Gulper.
"Ma’am," he told her reproachfully, "you haven’t been home for days."

The disheveled woman stared at him with bleary eyes.
"What if I haven’t been home a hundred days?" she said, slurring her words. "What do you care?"
"Your son will starve!"
"My son? My poor son!" Her head fell onto the table with a clunk. "I don’t care about my son. Gimme another shot," she mumbled.
Lembozo Virtuoso backed out of the tavern and went straight back to the house. He climbed through the kitchen window, packed up the Lad’s things, picked up the child and took him away. At first he didn’t know which way to go, but then something told him to go that way, that way, that way.

If the police had ever looked for them, somebody might have remembered seeing a ragged old man with stubble carrying a bundle on his back and a baby on his arm going in a certain direction. But as far as I know, no one has ever looked for them. So the old man was able to walk undisturbed, day and night, night and day, until he reached an enormous forest. "That’s exactly what I need," he thought to himself, and he continued into the woods. At the bank of a brook he met a man. At first he thought he would steer clear of him, but even from afar he could see that the man wouldn’t hurt a fly, so Lembozo Virtuoso greeted him.

"Tell me, my good man, whose forest is this?"
A doleful face with a big nose turned towards him.
"What do you mean whose forest?" he asked absent-mindedly. "It belongs to everyone. To you too."
"And who lives in these parts?"
"Pretty much no one, unless you count me and Evelyn Grimrose of Grimrose Path," the big-nosed man said, and although we know that he was Benny Bean, the old clown as of yet had no idea.
"So then, can I also live here with this boy?"
Benny Bean had just realized that one of the bundles was actually an infant. His face lit up, and he stepped closer.
"Don’t you stare at him!"  Lembozo Virtuoso said, and he turned the Lad so Benny Bean couldn’t see him. "The only way I’m willing to live here is if both you and that Grimrose promise never ever to come near me."
"Well, as far as Evelyn Grimrose of Grimrose Path is concerned, you needn’t worry. He carefully avoids everyone. And everyone would do well to avoid him carefully, as well… But I… you don’t know me, but my name is Benny Bean… and as for me, I would gladly play with your son every now and again."
"Absolutely not! The last thing we need is for him to be disappointed in you! He will never meet a living soul except for me. That way he will never be disappointed in anyone. This is as true as my name: Lembozo Virtuoso."

This is how Benny Bean learned the old man’s name and found out about his absurd decision.
"You must be a very bitter man, and one day you’ll regret this foolish pledge!"

But Lembozo Virtuoso didn’t deign to answer. He walked away and didn’t stop until he reached a faraway clearing.
Looking around, he said to the Lad, "Well, this is where our house will be. This is where we will live."

And this is how the Lad was brought to the forest.

Benny Bean kept his word. The Lad had no idea, either when he was a little boy or when he was slightly older, that there were other people in the world besides himself and the old man. And he had even less of an idea that a big-nosed man, steeped in sorrow, was watching him with pleasure from behind the bushes and yearning to be allowed to play with him, sometimes.

CALL FOR SUBMISSIONS